Életem egyik meghatározó élménye volt a börtönlátogatás Sopronkőhidán. Meglepett, hogy a fogvatartottak mennyire képben vannak a pályafutásommal. Még egy festményt is kaptam tőlük, aminek nagyon örültem. Ahhoz viszont, hogy az ott látottakat megemésszem, kell még néhány nap.
Néhány hete kezdődött az egész. Kaptam egy levelet a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön egyik alkalmazottjától. Arra kért, hogy látogassak el az intézményükbe, mert sok fogva tartott komolyan követi a pályafutásomat, jó lenne, ha személyesen mesélnék nekik az élményeimről. Aki ismer, az tudja, hogy ha lehetőségem nyílik rá, örömmel megyek olyan rendezvényekre, amelyeken szívesen látnak, de ezen azért elgondolkodtam egy pillanatra. Egyrészt meglepett maga a felkérés, másrészt egy tőlem nagyon távoli világba hívtak, hiszen sosem keveredtem összetűzésbe a törvénnyel. Aztán egy-két perc gondolkodás után rádöbbentem, élnem kell a lehetőséggel, mert ezzel is tovább szélesíthetem a rálátásomat a világra.Így történt, hogy kisvártatva azon kaptam magam, hogy a sopronkőhidai börtön rideg bejáratánál gépiesen pakolom ki a zsebeimet. A falakon túlra csak én léphettem be, a mobiltelefon, az értékek, és a kocsikulcs kint maradtak. Olyan világba érkeztem, amelyben nincsen szükség rájuk. Az alkalmazottak és az őrök kedvesen fogadtak, bemutatták az épület minden zegét-zugát. Végigjártam a folyosókat, a közösségi helyiségeket és a múzeumot, az előzetes letartóztatásban lévők fogdáit éppúgy láttam, mint a szigorított büntetést töltőkét. Nem olyan volt, mint a filmekben. A hollywoodi mozikból jól ismert vasrácsok itt csak az egyes szektorokat választották el, maguk a cellák tömör ajtóval zárták el a rabokat a külvilágtól. Nehezen oldódtam fel ebben a környezetben. Korábban egyszer jártam csak börtönben, tavaly a sonomai versenyhétvége előtt látogattam el San Franciscóba, és hajóztam át az Alcatrazba. De az már csak múzeum, ahová önszántukból látogatnak el az emberek, itt viszont nemcsak a falak és a rácsok nyomasztó összefonódását láttam, hanem a fogva tartottakat is.
Az „idegenvezetés" után következett a „műsor". Az intézmény 750-800 fogvatartottja közül körülbelül 80 jó magaviseletű töltötte meg morajjal az étkezőt, ahol életem egyik legfurább közönségtalálkozója vette kezdetét. Őszintén meglepődtem. Az egyik fogvatartott vezényelte le a beszélgetést, és rendkívül tájékozott volt, a „szokásos" témákon túl komoly szakmai, technikai jellegű kérdések is érkeztek, és nemcsak tőle, hanem a közönség több tagjától is. Kiderült, hogy a jó magaviseletűek bizonyos időközönként kiérdemlik, hogy tévézhetnek, és ilyenkor ők választhatják, melyik műsort nézik meg. Tavaly három-négy WTCC-futam is felkerült a programra. Soha nem gondoltam volna, hogy a világtól egy ilyen elzárt helyen is figyelnek rám, ez meglepett és jó érzéssel töltött el. Az egyik rabtól még egy festményt is kaptam ajándékba, amelyet ő maga készített nekem. Ez egy nagyon szép gesztus volt!
Én is vittem autogramkártyákat, a beszélgetés végén egyenként odajöhettek hozzám, és ekkor volt lehetőségünk egy-két szót váltani. Én is kérdeztem tőlük, arra voltam leginkább kíváncsi, mi hiányzik nekik a legjobban a kinti világból. A legtöbb esetben azt válaszolták, hogy a család. Tudni kell, hogy Sopronkőhidán sokan nagyon súlyos, akár az élet ellen elkövetett bűncselekmény miatt töltik a büntetésüket, de többek tekintetéből az igazi megtörtséget olvastam ki. Nem bántam meg, hogy ellátogattam hozzájuk, mert átértékelődött bennem a börtönviseltek helyzete. Nekem is voltak előítéleteim ezt megelőzően, de itt a saját szememmel láthattam, hogy a börtönbe nem nyaralni mennek a rabok. A külvilágtól való teljes elzárásnál, a szabadság elvesztésénél súlyosabb büntetés nem nagyon létezik, faraghatták az illetőt bármilyen kemény fából.
Rengeteg eseményen veszek részt, de csak nagyon kevés olyan van közöttük, amelyik mély nyomot hagy bennem. Napok teltek el a börtönlátogatásom óta, mégis vannak olyan pillanataim, amikor eszembe jutnak az ott eltöltött órák. Nyomasztó világra számítottam Sopronkőhidán, és ezt a nyomasztó világot meg is kaptam ott.
Fotó: Mirkó István/Blikk