Michelisz Norbert

Boriszov Dániel az egyik legnehezebb, legintenzívebb és egyben a legszebb évén van túl. Michelisz Norbert versenymérnökeként bajnoki címet ünnepelt a TCR World Tourban, és közben édesapa is lett.

Végigtekintettünk az úton, aminek az elején egy lelkes, egyetemre készülő fiatal Gönyűben meglátta a jövőjét, a végén (ami persze még nem a vége) pedig Makaóban úgy ért fel a csúcsra, hogy a gondolatai a messzi otthonban jártak. Erre mondja Boriszov Dániel, hogy „muszáj volt megszereznünk a bajnoki címet, csak így érte meg”.

– Tavaly már Michelisz Norbert versenymérnöke voltál a BRC és a Hyundai Motorsport csapatában. Idén mennyiben segítette a munkádat az egy év tapasztalat?
– Nagyon sokat számított. Amikor másodjára lépsz be egy szobába, ahol már ismerős arcok vesznek körül, akkor minden sokkal könnyebb, mint elsőre. Úgy érzem, tavaly is tudtam kezelni a helyzetet, de még minden kicsit új volt, most viszont már ismerős szituációkban találtam magam.

– Az első közös évetekben Norbi negyedik lett a bajnokságban, és a csapattársa, Mikel Azcona szerezte meg a bajnoki címet 2022-ben. Mekkora bizonyítási vágy munkált benned?
– Nagy. Főleg azért, mert szakmai szemmel a tavalyi évünk is erős volt, kívülről mégis úgy tűnhetett, hogy nem volt annyira sikeres. Valójában tempóban már akkor is abszolút versenyképesek voltunk, de éppen az hiányzott, amiről az autósport szól, nem tudtuk mindig eredményekre váltani az esélyeket, mert a szezon elején hátrányba kerültünk, és később a csapat érdekei fontosabbak lettek. Ez a profi közegben teljesen normális, egyszer mi segítünk, máskor mi kapunk segítséget, a lényeg, hogy a csapat elérje a kitűzött célját. Ez sikerült tavaly és idén is.

– Norbi 2010 óta versenyez a legmagasabb szinten, de soha nem kezdte olyan erősen a szezont, mint idén, amikor rögtön az első versenyen nyert, és az első három forduló mindegyikén dobogóra állt. Mi volt meg idén, ami az elmúlt több mint tíz évben hiányzott?
– Én az elmúlt két év tapasztalata alapján nem tudnék rámutatni egy pontra, hogy na, ez volt az oka annak, hogy idén gyakorlatilag a legelejétől dominált. Valahogy mindig a legfontosabb pillanatokban álltak össze a dolgok. Jó példa erre a portimaói szezonnyitó, ahol a szabadedzések időeredményei nem vetítették előre, hogy megnyerheti az időmérőt. De többször előfordult az évben, hogy az előjelek alapján pesszimistábbak lehettünk - ez sokszor annak volt köszönhető, hogy már jó alapokat fektettünk le az autóval tavaly, és mertünk bátrabbak lenni a hétvégék elején - , aztán amikor nagyon kellett, összeállt az autó is, és Norbi is hozta azt a pluszt, amire szükség volt. Akkor is, amikor negyven kiló pluszsúlyt kellett cipelnünk. Számomra az volt egyébként a szezon egyik nagy tanulsága, hogy Norbinak semmiben sem kell radikálisan változtatnia a stílusán. Idén mindössze egy futamon nem szerzett pontot, a kiegyensúlyozottsága nagyon kellett a bajnoki címhez.

– A TCR World Tour idén új formátum volt, a mezőny állandó része végigturnézott négy kontinensen, és mindenhol becsatlakozott a helyi bajnokságba, ahol a helyi menők ellen versenyzett. Mérnökként ez milyen kihívásokat jelentett?
– Különösen a folyamatosan változó sportszabályzat okozott nehézséget. Minden bajnoksághoz alkalmazkodni kellett, és itt nem csak apró eltérések voltak, mint például két különböző európai TCR-bajnokság esetében. Dél-Amerikában és Ausztráliában is igen eltérő volt a hozzáállás a versenyszabályzatban. Volt idő felkészülni rájuk, de a puding próbája mindig az evés, csak gyakorlatban derült ki, hogy sikerült-e megfelelnünk. A szabályzatokból való felkészülés idén legalább annyi energiát vitt el, mint a technikai oldal, ha nem többet. Büszke lehet rá a csapat, hogy nem követtünk el semmilyen komolyabb hibát, ami az eredményeket befolyásolta volna.

– Volt kedvenc pillanatod az évben?
– A három pole pozíciót mondanám. Egy mérnöknek az időmérő talán még a futamoknál is fontosabb visszacsatolás, mert az ottani eredményeket kisebb mértékben befolyásolják a külső tényezők, jobban látszik az elvégzett technikai munka, a beállítások, az autó felkészítésének az eredménye. Ilyen szempontból ezek a sikerek számomra euforikusak voltak, különösen a makaói szezonzárón, ahol egyébként is mindig nagy kihívás versenyezni, az ottani időmérőt ráadásul a Q2-ben piros zászló is megszakította. De persze Norbi tett róla, hogy a futamokról is legyenek emlékezetes pillanatok, több nagy, bravúros előzése is volt. Mindegyiket nem sorolnám fel, de például Spa-Francorchampson az első körben, még hideg gumikon bevállalt egy előzést külső ívről a legendás Eau Rouge kanyarban, ami stratégiailag nagyon fontos volt a későbbiekre nézve.

– Ha lehet ilyet mondani, a szezon mélypontja épp a Hungaroringen volt, ahol az egyik futamon nem szerzett pontot. Az volt az év egyetlen nullázós versenye. Hogyan élted meg?
– Igazság szerint nem bosszantott jobban, mintha bárhol máshol lettünk volna a világban. Sőt talán még kicsit könnyebb is volt túllendülni rajta, mert itthon voltunk, kint voltak a barátok, ismerősök, akiktől annyi energiát kaptunk, hogy az segített feldolgozni, nem őrlődtünk miatta. Szerintem a Hungaroring különlegessége inkább egy nagy siker esetén mutatkozik meg, amikor megoszthatjuk az örömünket a hozzánk közel állókkal, ők is átélhetik azt az érzést, hogy miért rajongunk szenvedélyesen az autósportért.

– Néhány szezon közben készült fotón feltűnt, hogy olykor igen feszült voltál, pedig amúgy rendkívül nyugodt, higgadt természeted van. Többet jelent, hogy Norbi sikeréért felelsz?
– A makaói szezonzáró óta gondolkodom ezen egyre többet. Amikor ő ezen a pályán 2010-ben az első világbajnoki futamgyőzelmét aratta, én még egyetemre sem jártam. Időbe telt, mire képes voltam úgy kezelni őt, mint egy versenyzőt, nem pedig úgy, mint az idolt, akinek a sikerein gyakorlatilag felnőttem. Idén nagy nyomást helyeztem magamra, nem akartam én lenni az oka annak, hogy esetleg nem jön össze a siker. Talán ez köszönt vissza az arcomról néhány fotón. Norbi már volt bajnok, a csapat és az autó is volt bajnok korábban, de velem együtt még nem. Hiába mondogatta mindenki, hogy képes vagyok rá, hiába hittem én is abban, hogy alkalmas vagyok a feladatra, amíg nem pipálsz ki valamit, addig mindig van egy kis kétely. A bajnoki cím, főleg Norbival közösen elérve, ezért is jelent sokat nekem.

– Túlzás azt állítani, hogy a Michelisz-mánia miatt dolgozol most az autósportban?
– Biztosan befolyásolták a pályaválasztásomat a sikerei. Talán az, hogy az autósport felé terelődtem, nem csak miatta van, régről éreztem, hogy ez lehet az utam, de a szakág, a túraautózás egyértelműen az ő hatása. Ugye, amikor jöttek az első sikerei a világbajnokságon, a versenymérnöke, Bári Gergely neve is hamar közismertté vált, bennem pedig realizálódott, hogy én is ezzel akarok foglalkozni.

– Megvan a „megvilágosodás” pillanata?
– Inkább folyamat volt, de az igaz, hogy volt egy meghatározó nap. Apu egy augusztusi reggelen hét órakor keltett, hogy megyünk Gönyűbe, ahol egyetemisták formaautó-építő versenyét rendezték. Ott találkoztam először a BME Formula Racing Teammel, amelynek akkoriban Bári Dávid, Gergő testvére volt a vezetője. Felkeltette az érdeklődésemet a munkájuk, utánanéztem a csapatnak, és láttam, hogy többen is már az autósportban dolgoztak a korábbi tagok közül. Bári Gergő, Bakó Csaba, Juhász Szabolcs többek között. Azt reméltem, hogy az ő példájukat követve én is sikerrel járhatok. Így aztán elmentem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem nyílt napjára, ahol a Járműmérnöki Kar standjánál ki volt állítva a versenyautó, és már az sem volt kérdés, melyik szakra jelentkezem. Három félév után, amikor már láttam, mennyi időmet és energiámat emészti fel a tanulás, csatlakoztam az FRT-hez. Másfél évvel később már csapatkapitány lehettem, 2016-ban pedig elkezdődött az autósportos pályafutásom mérnökként.

– Fiatalon az ember lelkes, kalandvágyó, az autósport pedig ehhez tökéletes közeg, be lehet utazni általa a világot. Idén ebből neked bőven kijutott, jártatok Dél-Amerikában, Ausztráliában, Makaóban. Időközben édesapa lettél, és nem lehetett könnyű több mint három hétig távol lenni a szezon nagy hajrájában. Hogyan bírtad a világ túlvégén?
– Nagyon hiányzott a kisfiam és a feleségem. Tudtam, hogy a család, mint mindig, sokat segít otthon, de végig ott dolgozott bennem, hogy mekkora teher hárult a feleségemre egy ilyen pici babával. Ez a három hét alatt folyamatosan rakódott le bennem, így hiába tudtam, hogy hála neki otthon minden a legnagyobb rendben van, óhatatlanul volt bennem egy rossz érzés emiatt. Sokat beszéltünk videóhívással, és néha olyan volt, mintha a kisfiam reagált volna a hangomra. Talán egy három hónapos gyerek esetében ez csak belemagyarázás, de nekem ezek a pillanatok rengeteget adtak, segítettek túllendülni a nehéz napokon. Úgy voltam vele, hogy muszáj megszereznünk a bajnoki címet, különben nem éri meg.

– Ebben az időszakban a motorsportban jellemzően minden képlékeny a jövőre nézve, a következő idény tervezett versenynaptára viszont már ismert: nem lesz magyarországi hétvége, európai is csak egy, miközben Afrika, Észak- és Dél-Amerika, Ázsia és Ausztrália is szerepel a műsoron. Mit szólsz?
– Igen, ez szinte egy Forma–1-es versenynaptár mínusz Európa az utazások mennyiségét, a távolságokat tekintve. Szakmailag kecsegtető pályákra látogat el a sorozat, izgalmas kihívás lesz a következő szezon is. Itthon nyilván sokan sajnálják, hogy hosszú idő után először nem lesz hazai hétvége, de ennek a fő oka ismert, a Hungaroring felújítás alatt áll. A saját jövőmről csak annyit mondhatok, hogy szeretném folytatni a munkát Norbi mellett, és majd meglátjuk, hogyan alakul a következő év.

Szalay Attila